Amint hazaértek Amabel egyből lefeküdt. A lány össze volt zavarodva. Tudta, hogy a férfi akit szeret megint el fog menni. Az álma hasonlóan furcsa volt. Legalábbis a mi szemünkből lett volna furcsa. De ő mindezt átélte és a rég elfelejtett dolgokat újra emlékezetébe hozta. 

Azon a napon pillantotta meg először Gabrielt. Koszos ruhában, látni lehetett rajta, hogy szegény. 

A két lány egyből elkezdett susorogni a padon. "Nézd de jól néz ki az a férfi!" Suttogta Helena és kuncogott. Amabel csak összeráncolta a homlokát. "Te jegyes vagy. Ideje lenne, hogy a völegényeddel foglalkozz és ne más férfiak után baktass. Örülhetsz hogy az előzöket sem mondtam el édesanyánknak!"  

A sötétszőke lány felnevetett. "Tudom, hogy te még a légynek sem ártanál! És csak féltékeny vagy, mert én vagyok a szebb és engem jegyeztek el előbb, holott te vagy az idősebb." A növér csak megrázta a fejét. Minek házasodna ha örökké élhet?

A férfi kacéren elmosolyodott és odaballagott a két lányhoz. "Azt hiszem tovább maradok ebben a városban ha ilyen szép hölgyekkel találkozhatok!" Hízelgett mosolyogva. 

Helena egyből elkezdett vele beszélgetni. Amy mellettük állt ugyan, de mélyen a gondolataiba merült. Nem tudta a férfi gondolatait olvasni. Az első ember akivel ez fordul elő. "És a kisasszonynak mi a neve?" Kérdezte mosolyogva a félénkebbik lányt. 

Az csak halványan elmosolyodott. "Amabel." A férfinek tetszett a félénksége. "Gyönyörű név!" A kissebbik szemét szúrta, hogy kivételesen nem ő volt aki iránt érdeklődött egy férfi. 

Kis idő után meg is unta a beszélgetést és elment. Amabel tovább beszélgetett az új ismerőssel. Nagyon megkedvelték egymást. 

"Láthatnálak holnap is?" Kérdezte a férfi. "Igen, ugyanekkor itt?" Gabriel csak bólintott és sietve elment. 

Másnap szintén este várta a férfit a kertben. Csüggedten nézett fel a csillagokra. "Nem jött el." Suttogta. 

"Hogy hagyhatna egy ilyen szép hölgyet itt? Persze hogy eljött. Sajnálom a késést. Még akadt egy-két dolgom.." És elkezdtek ismét beszélgetni. Sétálgattak majd elbúgyúztak. 

Minden este találkoztak egy éven át. Mikor Gabriel úgy döntött elmondja a titkát. 

"El kell mondanom neked valamit. Vámpír vagyok." A lány elmosolyodott. "Én is." A férfi csak megrázta a fejét. "Nem, én másfajta vámpír vagyok. Tisztavérű. Nagyon ritka a fajtánk, nem lehet megölni minket, ez a külömbség köztünk." "Szóval ezért nem tudtam olvasni a gondolataidat?" "Igen."

Gabriel folytatta. "De veled ellentétbe engem üldöznek. Lehet, hogy nem halhatok meg, de én is a rossz oldalra tartozom és nekem is árthatnak."

A kezébe fogta a lány arcát. "Kérlek vigyázz magadra." Amabel arcán legördült egy könnycsepp. 

"Ne sírj. Akik szeretik egymást ismét egymáshoz találnak." És megcsókolta a lányt. Utoljára megsimogatta az arcát és eltűnt. 

Amabel így ált ott, a keze a levegőben és mosolygott. Örült, hogy találkozott ezzel a férfival. Szerette őt, jobban mint bárkit. Majd megforfult és sírva berohant.